3. fejezet

* Tudom, hogy most sokat késtem, de megvolt rá az okom. Egyrészt, mert nem nagyon jött az ihlet, másrészt pedig, életemben először eljutottam Londonba, és Párizsba. Bizony. London és Párizs. Szóval mindenkitől bocsánatot kérek kedves olvasók, ezért egy kicsit hosszabb részt hoztam most. Jó olvasást!
xoxo, Abbey * 

-         Na, jó, nekem ennyi volt. Elmegyek itthonról. Nem érdekelsz többé, és most komolyan beszélek, hogy hagyjál engem békén.

-         És mégis, hova szeretnél elmenni? Hm? Azt meghallgatnám nagyon szívesen, merthogy neked nincs senkid az egyszer biztos.

-         De igenis van! Ott vannak a szüleim, meg az anyukám. És persze a nagyi, meg az öcsi.

-         Ők senkik!

Azt hiszem, nekem itt van elegem. Itt hagyom a picsába. Bementem a szobámba, és megfogom azt a két szatyor ruhámat, amim van és kimegyek az ajtón. Vagyis ezt csak terveztem. Az utamat Edina keresztezte, aki elég meglepett arcot vágott, amolyan „hova mész kislány?” félét.

- Hova mész kislány? – nézett rám kérdőn. (Na, hogy megmondtam)
- El? Nem látszik? De ne ordibálj, kérlek!
- Mi? Ja, oké. Menj. Zoli tudja?
- Mondtam neki, azt mondta, hogy nem mehetek, de nem érdekel, én el fogok menni.
- Hát, te tudod. Én, elengedlek, de mindig emlékezni fogok rád, te se felejts el engem, okés?
- Persze. Sosem. Szia!
- Szia! Sok sikert a vizsgákhoz!
- Köszi.

Azzal a lendülettel, amivel kimentem a szobámból, kinyitottam az ajtót, és elindultam, arra, amerre vitt a lábam. Nehéz volt elszakadni az eddigi életemtől, de tudtam, hogy erre van szükségem. Nem gondoltam komolyan a kapcsolatunk elején. Vagyis, nagyon hülye lehettem és legszívesebben megint felpofoznám magam, hogy ennyire hülye vagyok az elmúlt egy év után is. Itt van az egész sztori, a gyerek ügy, maga Zoli, és még Ádám is. Egy buta libának tartom most magam, amiatt, amit csinálok.
És hogy ezt eddig hogy bírtam ki? Én magam sem jöttem még rá a válaszra. Fel kell hívnom Ádámot:

- Szia! Zavarlak?
- Szia! Nem, dehogy! Mondd csak!
- Szóval, az van, hogy elegem volt. Nagyon. Tudod Zoli, na, ő egy elmebeteg, és most eljöttem otthonról, de nem igazán tudok hova menni, mert a kocsi ott maradt, pontosabban nem hoztam el az ő kocsiját, így nem tudok hazamenni.
- Ó… Értem. Hát végülis… A szobád ki van alakítva, felőlem jöhetsz ide is. Mit szólsz?
- Hát, figyu… Én nem igazán tudom, hogy hol laksz, találkozzunk most a Piroskában (Red’s Caffe), és akkor elmegyünk hozzád, oké?
- Oké! Fél óra és ott vagyok. Sietek, szia.
- Szia.

Most tuti bolondnak néz. Meg én is magamat. Vajon most mit gondolhat? Azt, hogy „jaj, de jó, ennyi év után végre találkozhatunk!”, vagy, hogy „úristen, nemár. Mit akar ez a liba?” Fogalmam nem volt. De valamiért már nagyon vártam, hogy végre oda mehessek hozzá. Vajon, mi lesz?

* A kávézóban *

A sarkam feltörte az új cipőm, de nem érdekelt. Mindent meg akartam tenni azért, hogy új életem lehessen, és, hogy normálisan tudjam nevelni majd a picit. Beléptem a kávézóba, ahol láttam, hogy Ádám még nincs ott. Még csak 20 perc telt el, úgyhogy gondoltam nem fogok idegeskedni.

- Jó napot! Hozhatok valamit?
- Oh… Jó napot! Igen, kérem egy pohár vizet, most azt szeretnék leginkább.
- Rendben, hozom egy pillanat.
- Köszönöm.
- Szívesen.

Vártam. Vártam, és vártam. Egyre csak vártam, és mintha egyre jobban hiányzott volna Ádám közelsége. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és Ádám lépett be rajta. Annyira helyes volt. Borostával is az, de nélküle még szek… szebb volt. Lehet ilyet mondani egy fiúra? Chh… Ahogy elindult felém, úgy emelkedtem ki én is a székből, és álltam fel. Tisztára olyan jelenet volt, mint a spray vagy parfüm reklámokban. Egy fiatal hölgy felé sétál egy borzasztóan szek… helyes pasi, majd lehuppan mellé, és a csajszi elájul a parfümje illatától, annyira jó. Na, velem is valami ilyesmi történt, csak én nem estem össze. Remélem…

- Szervusz! Megvárattalak? Ezer bocsi, de meg kellett khm… borotválkoznom. Már… huh… - fújta kis magát - basszus életemben nem futottam ennyit. Nagyon elszoktam tőle, majd el kéne járni újra, mert nem leszek jó kondiban.
- Persze, menj csak, egy időben én is futottam. Vizet? Van még… - toltam elé a poharat.
- Áh… Nem, köszi, rendes vagy. – tolta vissza, majd azzal a lendülettel felvettem és megittam a maradékot. – Huh, látom, te is szomjas voltál.
- Ó… Ez semmi. Akkor te még nem láttál inni.
- Szóval, térjünk a lényegre. El akarsz jönni hozzám, ugye? Várjunk mik, ezek a szatyrok? Nem az volt, hogy végleg költözöl?
- Igen, el akarok menni. A szatyrok pedig… Gáz, ha csak ennyi ruhám van?
- Nem, dehogy, csak furcsállottam. Szerintem, induljunk.
- Okés. Menjünk.

Felálltunk, elköszöntünk, és elindultunk haza? Egész úton csend volt. Már kezdtem ideges lenni, hogy miért nem szólalunk meg, ezért megszólaltam.

- Téged nem zavar, hogy ilyen csend van? Amióta ismerlek, mindig pörögtél…
- Hát tudod, változnak az idők, és megutáltam a pörgést… Öreg vagyok én már ehhez.
- 25 éves vagy, nem hiszem, hogy olyan idős lennél. És akkor bocsánat, ha megzavartam a gondolatmenetedet.
- Francokat érdekli… Azt nem mondtam, hogy komolyan is gondolom.
- Akkor még mindig ugyanaz vagy?
- Az emberek nem változnak, vagy ha igen, akkor ahhoz elég nyomós ok kell…
- Teljes mértékben igazad van. Na, siessünk, mert jön az eső szerintem. - Ahogy kimondtam, eleredt az eső. – Na, hogy megmondtam. Szerintem fussunk…
- Naneeee!
- Dede! Nyomás.
- Ajh. – morgott egyet, de nem ellenkezett. Tudta, hogy nekem szót kell fogadni, mert sok esetben én vagyok az erősebb, persze nem fizikailag.
Hazáig körülbelül, még 10 perc volt. Hát meg kell mondanom, nekem is el kéne az a kis futás. Pedig régen sokáig bírtam. Na, mindegy.
A lakás nagyon szép volt. Nem is lakás, hanem inkább egy hatalmas villának mondanám.
- Te, Ádám, nem azt mondtad, hogy egy pici házban élsz?
- Én nem mondtam ilyet. És, amint látod nem is lakom egy ici-pici lakásban.
- Hát látom.
- Na, tetszik? – nézett rám kérdőn. Valami eszméletlen gyönyörű szeme van neki, amitől megremeg az ember lába, és azok az ajkak. Régen nagyon, de nagyon szerettem ezt benne. Régen…
- Igen, nagyon tetszik. Valami eszméletlen szép. Pont ilyenről álmodoztam régen, és pont ugyanígy képzeltem el álmaim házát, és most itt vagyok. Annyira, de annyira tetszik nekem, hogy azt el sem tudom mondani.
- Hát örülök neki, hogy tényleg tetszik. Gyere velem, kérlek, és akkor megmutatom a szobádat. Remélem tetszeni fog az is. – kacsintott azzal az eszméletlen szemével, mint már mondtam. Most is lenyűgözött, és egy másik világba repített át, ahonnan csak az ajtó csapódása hozott vissza.
- Hűű… Nem találok szavakat. Nagyon jó. Jó?! Gyönyörű, ezek a virágok… és jé, pont a kedvencem. Úristen, nagyon menő. Ez mi?
- Ez? – mutatott oda, ahova én is az előbb, majd elnevette magát. – Én azt hittem, hogy informatikai végzettséged is van, de látom Karesz csinálta meg helyetted, ugye?
- Hát nem akarok hazudni, de nem vagyok valami észlény az infó terén. Szóval, segíts. Mi ez? – nevettem el én is magam.
- Ez, kérlek, egy tablet. Táblagép. – nézett rám, úgy, mint aki jól végezte dolgát, és olyat tanított, amit senki más nem tudna.
- Áhá… Értem. Ja, az az érintőképernyős valami, ugye?
- Ja, az. Na, megyek, nem zavarlak. Pakolj ki nyugodtan, nekem mennem kell el úgyis dolgozni, ma lesz egy fontos tárgyalásom a cégnél.
- Rendben, menj csak. A házat körbejárhatom, vagy van olyan hely, ahova nem mehetek be?
- Nincs. Minden publikus, és nincs elzárva senki elől sem, úgyhogy, csak nyugodtan menj, és nézz szét, bármikor. Lehet, hogy találkozni fogsz egy nénikével, ne ijedj meg tőle, csak a takarító. Ica néni, de nem szereti, ha csókolomoznak neki, viszont én már gyerekkorom óta ismerem, így magázhatom. Szereti jártatni a száját, azzal vigyázz.
-Oh, aha. – nem nagyon tudtam rá mit mondani, mert nem ismertem a „nénikét”.
- Jaj, bocsi. Na, mennem kell, idő van.
- Okés, szia. – búcsúztunk el végleg.

Ahogy végigjártam a házon nagyon meglepődtem. Minden ugyanolyan volt, mint azt gyerekkoromban elképzeltem. Hatalmas kert, teli virágokkal, ahonnan egy gyönyörű fedett terasz vezet el a kerti konyha felé. A házban pedig… hát el sem tudom hinni, hogy ez most mind itt van. Valami isteni csapás ért most, vagy nem tudom. Nagy és mindenféle kütyükkel felszerelt konyha, ami tágas, és barack színe van. És a szobák is nagyon szépek voltak. Egyszerűen imádtam az egészet.

Ahogy sétálgattam, és jártam a szobákat, észrevettem valamit, ami nem volt más, mint egy nem is tudom hogy nevezni, emlékszoba? Bementem és körbenéztem. A falon gyerekkori képek lógtak, pár kiskori baba ruha, esetleg egy-egy sapi. Aztán, mintha időrendbe tette volna a dolgokat, jöttek a kamaszkori emlékek. Játékok, osztályképek, esetleg egy-két karkötő, amiből azt vettem ki, hogy szerette a rock-ot valamikor. Utána jöttek a… Naneee! Azt hittem, hogy leesik az állam, mikor megláttam. Ez nem lehet igaz… Vagy mégis? Ezek azok a cuccok, amiket akkor adtam neki, mikor még együtt voltunk. Nem akartam hinni a szememnek, és reméltem, hogy csak képzelem az egészet. Az íjedtségtől kiszaladtam a szobából, és bemenetem a sajátomba. Ott valahogy megnyugvást találtam, de nem akart kimenni a dolog a fejemből. Hogy? Miért? Miért csak azokat rakta el, amiket tőlem kapott? Hisz már azóta volt pár barátnője. Ezt nagyon nem értettem.
Pont pakolásztam a cuccaimat, amikor lépteket hallottam. Felálltam, kinéztem az ajtón, és egy nénikét láttam meg. Gondolom a házvezető nő lehetett, mert már idősebb volt, és nem is ismertem. Hogy ne tűnjek bunkónak, ráköszöntem.
- Jó napot! – Mosolyogtam.
- Jaj, jó napot! Ön lenne Erika kisasszony? – Mosolygott vissza. Hát, kedvesnek tűnik.
- Igen, én lennék. Az Ön neve pedig? Bocsánat, de nem nagyon mesélt Ádám magáról.
- Kincsem, engem Ilonának hívnak. Ádámnak csak Ilonka néni, de nagyon nem szeretem, ha magáznak, szóval lehetne, hogy tegeződjünk? – Kérdezte. – Hívjon csak Icunak.
- Hát rendben Icu, tegeződjünk. Be jössz a szobámba kicsit ismerkedni? – Mutattam magam mögé. – Jó lenne, ha már egy házban fogunk élni.
- Nekem nagyon sok dolgom van, Ádám pedig leharapja a fejem, ha nem csinálom meg, úgyhogy nekem most mennem is kellene. Pedig tényleg nagyon szívesen maradnék.
- Hát akkor maradjon. Ádámot meg majd elintézem én. Na, gyere. – Invitáltam.
- Hát rendben. – Battyogott felém, majd ahogy belépett a szobámba szétnézett. – Az ágyra leülhetek, vagy csak a fotelba szabad?
- Ugyan már, az ágyra nyugodtan. Nem lesz neki semmi baja, mert ráülnek.
- Hát rendben. Akkor én most ide leülök. – Huppant le az ágyra. – Mondd csak drágám, miért költöztél ide?
- Tudod, Icu, nekem van… Vagyis volt egy párkapcsolatom és Zoltán – a barátom – nagyon rosszul bánt velem. Nem tudom, mennyire érted, de hát ez van, rosszul bánt velem és kész. Tulajdonképpen ezt elégeltem meg, és hát Ádám egy nagyon jó barátom – legalábbis nekem számít a kapcsolatunk – és gondoltam, megpróbálom, hogy tudna-e nekem egy kis segítséget nyújtani.
- Értelek, teljesen megértelek. Tudod, nem nagyon akarok árulkodni, de Ádám nekem olyan mintha a fiam lenne. Nagyon sokat szoktunk beszélgetni, és hát, nincs olyan mondata, amiben ne hangzana el a te neved. Nem tudom, te mit szűrsz le ebből, de én azt, hogy ha ma nem is, de egykor nagyon szeretett.
- Tudod, hogy együtt voltunk?
- Ádám mindent elmondott. Mondom, hogy mindig rólad beszél, és mindig csak jókat.
- Hát, értem. Mikor együtt voltunk, akkor nagyon szeretett, és ezt mindig is kimutatta. Volt azóta neki komoly kapcsolata?
- Volt egy-két lány… De tudod, a leghosszabb 2 hét volt. – Tette vállamra a kezét.
- És mi volt a legrövidebb? – Néztem rá.
- Ne nevess… 3 óra. – Kacagott fel.
- Hé, én nem nevethetek? Csak te? Na ne… - Néztem morcosan.
- Jól van, nevethetsz, na. – Ölelt át. Valami különös érzés fogott el. Abban a pillanatban eltűntem a való világból, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy most hol is vagyok. Merthogy ez nem sikerült volna Ádám nélkül az egyszer biztos. Most itt vagyok nála, és biztonságban érzem magam mellette, – annak ellenére, hogy most nincs is itt - ami eddig nem sok férfinál jött elő.
- Figyelj, Icka. – Toltam el magamtól, mert még mindig öleltük egymást. – Elengedhetsz nyugodtan.
- Jaj, bocsánat, tényleg. És, akkor egyedül én voltam az egyetlen komoly és hosszú távú kapcsolata?
- Hát, tulajdonképpen igen. És ahogy beszélt rólad, az valami hihetetlen volt. Mintha egy filmet mesélt volna el. Egy nagyon romantikus filmet.
Ekkor ajtócsapódást hallottunk.
- Asszem, haza jött Ádám.
- Szerintem is. – Ebben a pillanatban elordította magát.
- ERIKA?! Hol vagy? – A hangja roppant mérgesnek volt mondható.
- Itt vagyok a szobámban Ádám, nyugodj meg.
- Még, hogy Ádám. Francokat. Zoli vagyok, hát már a hangom sem ismered fel?
- Úristen. – Sóhajtottam, és ijedten a mellettem ülő Ickára néztem. – Bajban vagyok. Nagy bajban.
- Miért? – Még mielőtt válaszolhattam volna, feltépték a kilincset, és Zoltán dühtől forró arcát láttam meg. Jaj ne. Most vajon mi lesz? Bele sem mertem gondolni.
- Oh, hát itt vagy kedvesem. – Mondta ki hangsúlyozva. – Gyere, haza megyünk. Nem hagylak itt ebben a koszfészekben.
- Maga ezt koszfészeknek meri nevezni? – Állt fel indulatosan Icka, ami szerintem hirtelen volt, és nem kellett volna.
- Ön csak fogja be! Erika most velem jön haza fele, és nincs ellenkezés.
- Én nem megyek veled sehova. Tökéletesen megvagyok itt, ahol most vagyok, és nem kell több belőled. – Próbáltam a sarkamra állni… De nem ment valami fényesen. Nem volt elég időm gyakorolni, vagy már nem is volt olyan hatásos, mint annak idején. – Az, hogy én itt maradok az már biztos lesz, és nem is kérdéses. Tudod, vannak még férfiak, akik normálisak. – Hangsúlyoztam én is úgy, ahogy ő az előbb.
- Szóval azt akarod mondani, hogy itt akarsz maradni? – Tett egy lépést felém.
- Azt. – Emeltem fel a fejem.
- Még mit nem. – Két lépés, és már ott is volt velem szemben. Valahogy éreztem reggel, hogy össze kéne kontyba fogni a hajam, mert így, hogy le volt engedve, csak könnyebben tudta végezni a dolgát. Ugyanis, megfogta a hajamat, szó szerint belemarkolt, mint még soha, és elkezdett maga után rángatni, ki a szobából. Ijedt voltam, és olyan gyorsan húzott, hogy a küszöbben sikeresen felbuktam, és így rángatott maga után tovább. A földön. Már kerekedő pocakkal. Féltem. Nem is kicsit. Hogy lehet ilyen, hogy ezt teszi velem, mikor tudja, hogy áldott állapotban vagyok. Az ő gyerekével ráadásul.
- Engedje el, most! Maga szélhámos! – Hallottam Icka hangját, ahogy próbálkozik. Mindhiába.
- Nyanya! Kuss. Most velem jön Erika. Nem lesz semmi baja neki. Viszlát.
Én még mindig ott feküdtem a földön, odarángatott a konyhán át a bejárati ajtóhoz, és elindult a keze a kilincs felé. Ám mielőtt ő nyithatta volna ki, valaki megelőzte. Itt van Ádám, úristen. Végre minden rendben lesz. De ahogy kinyílt az ajtó, nem ő állt mögötte. Hanem az… az apám?! Jaj, nem. Most akkor ő is tudni fogja. Huh. Megláttuk egymást, édesapám, csak annyit tudott kinyögni, hogy „Erika?!” és ő is ott feküdt mellettem. Ájultan.
- Hogy tehetsz ilyet? Engedj el most! Mégiscsak az apám! Engedj már el! – Sikítottam, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Felkapott a kezébe, és mint egy kisbabát, odaszaladt velem a kocsihoz, majd betett az anyós ülésre.
Beült a kormány mögé, és elindult. Egyre jobban féltem, hogy mit fog velem tenni, de mélyen legbelül, tudtam, hogy Ádám meg fog találni. Ahogy sejtettem, ahogy hajtottunk tovább, Ádám kocsija jött velünk szemben. Elkezdtem kapálózni, hogy minél feltűnőbb legyen, amit gondolom észre is vettek mind a ketten, mert Zoli elkezdett gyorsabban hajtani, Ádám kocsija pedig befordult az egyik bejáróra, megfordult, majd elindult felénk. Mi ez? Valami macska- egér hajsza? Úgy tűnik… 

2. fejezet

- Hahó! Erika itt vagy?! Hahó... Ha hallod, amit mondok, kérlek, csinálj valamit! Erika!?
- Nyugi már! Semmi bajom... Csak egy kis pofon... ismét...
Fel akartam ülni az ágyon azonban nem nagyon ment, hiszem mikor megpróbáltam eléggé fájt a fejem. Nagyon erősen ütött most, vagyis nagyon megütöttem magam, amikor elestem, de semmiség az egész, túléltem és ez a lényeg.
- Erika, ez így nem mehet tovább!
- Jaj, ne legyél már olyan, mint Anya… Ő is így beszél, és nagyon nem szeretem, elhiheted.
- Elhiszem, de nekem vigyáznom kell rád, és ez nagyon nem jó így baszki.
Nagyon elegem volt már. Több mint másfél éve vagyok Zolival, és eddig semmi bajom nem volt Edinával, de kezd már az idegeimre menni az állandó okoskodásával. Nagyon szerettem vele beszélgetni, kikérni a tanácsait, de komolyan olyan volt, mintha az anyám lenne, és ez nagyon nem tetszett. Nem akartam azt, hogy állandóan itt álljon mellettem és, mint egy angyal, őrködjön felettem. Erre most itt van ez a helyzet, pont az, amit annyira nem akartam, és utálom magam amiatt, hogy ilyenbe sodródtam, és, hogy ilyen életet kell éljek, ennyire fiatalon. Nem ezt kéne…
- Edina, légyszi ne. Nagyon nem szeretem, ha valaki okoskodik. Ne akarj helyettem döntéseket hozni, kérlek. Elég nagy vagyok már hozzá.
- Igen?! Akkor, ha ilyen nagylánynak gondolod magad, akkor miért vagy még itt? Miért vagy még mindig Zolival, és miért nem hagytad már el? Mert ez így tudod nagyon jól, hogy nem állapot, a kurva életbe is. Nem értem miért kell ezt csinálnod… Mi a francért kell ennyire naivnak lenned? Hm? El tudod nekem mondani, mert akkor nagyon szívesen meghallgatnám ám?! Tessék, kezdheted.
- Egyetlen- egy szót akarok neked mondani mielőtt lemegyek a boltba: Szeretem.
- Rossz válasz. Nagyon rossz. Nekem is ez volt a válaszom és látod, hogy hova jutottam. Ide, magába a pokolba. Sajnállak komolyan, hogy ilyen naiv és vak vagy az állítólagos „szerelemtől”. A listára nem írtam fel, de hozz még majonézt is kérlek.
- Szia! – csaptam be az ajtót. Nem érdekelt, amit mondott. Szeretem Zolit és nem érdekelt semmi, csak az, hogy legalább a baba legyen rendesebb helyen, de ezt nem tudtam neki megteremteni, mert itt vagyok ezen az istenverte helyen, és senki nem tud nekem segíteni. Még a gyerek apja sem. Elővettem a telefont. Nincs más lehetőségem, csak ez az egy. Tudom, hogy nem normális dolog, amit csinálok, de egyszerűen nem találok más lehetőséget, csak ezt.
„Tárcsázás”

*Telefonbeszélgetés*

- Jó napot kívánok, Majori Ádámot keresem.
- Igen, én vagyok, ki beszél?
- Itt Nagy Erika. Emlékszel még rám?
- Erika? Úristen, baszki, persze, hogy emlékszem. Te vagy a legjobb barátom, és megígértem, hogy sosem felejtelek el.
Na, igen. Ádám. Tulajdonképpen ő nem csak a legjobb barátom, hanem az, akihez olyan kapcsolat köt, amit ember nem igazán tud leírni. Emlékszem, hogy általánosban mindig együtt lógtunk, és sosem hagytuk szarba egymást. Ő az, aki tudna nekem segíteni.
- Istenem Ádám, annyira rég beszéltünk! Mi van veled?
- Hát igen, rég. Nagyon sok dolog nem történt. Vagyis megint szakítottam a csajommal, de már megszoktam, hogy engem csak dobnak a csajok. Veled mizu van?
- Figy, ezt inkább személyesen szeretném elmondani, de nagyon készülj fel, mert hasat forgató dolog.
- Hát, rendicsek, mikor lenne neked jó?
- Nem is tudom. Hétvége? Ma kedd van, akkor szombaton ebédidőben a közeli kávézóban?
- Red’s Caffe?
- Piroska? Nagyszerű, nekem tetszik. 12- re ott leszek, majd tegyél ki magad mellé egy „Nagy Erika” feliratú táblácskát, mert lehet, hogy már meg sem ismerlek.
Dobogott a szívem, de nagyon. Ádámmal fogok találkozni, és remélem, hogy minden jó lesz. Ha haza megyek kiordibálom magamból.
- Persze-persze. Látom a humorodból semmit nem vesztettél, pont ezért szerettelek. Be kell vallanom már nagyon hiányzol.
- Mi?
- Vagyis már nagyon rég beszéltünk és ez hiányzik. Ne érts félre.
- Nem, dehogy nem akartalak. Most figyelj, mennem kell. Szombat, dél, Red’s Caffe. Szia!
- Oh, rendben, szia, szombat, dél, Red’s Caffe. Szia.
És letettem. Na, gyerünk vásárolni.

*Otthon*

Zoli jelenléte fogadott, mikor beléptem az ajtón.

- Hali! Megjöttem.
- Minek örülsz ennyire?
- Megtaláltam a mustárt, majdnem majonézt hoztam, de mégsem. Na, ezt jól elmondtam.
- Gratulálok! Fejlődő képes vagy hallod! 
- Köszönöm! Mit szeretnél enni? Mi legyen az ebéd?
- Húst. Tudod, te azt.
- Persze. Rántva? Sütve? Natúr?
- Mind. Köszi.
- Szívesen, Zoli.
Azzal nekiálltam főzni, mind a három fajta húst. Nagyszerű, megint gürcölhetek itt a pult felett. Kurva jó.
- Figyu, szivi, el kell mennem itthonról egy picit, kb. egy óra múlva leszek oké?
- Persze, menj csak. Szia.
- Szia.
Azzal neki is álltam kipanírozni a csirkehusikat. Nagyszerű meló itthonra, mondhatom. Lehet, hogy így be se tudok menni suliba, mert nem végzek addigra. Na, mindegy, hagyjuk is, majd meglesz valahogy a vizsga, max. majd itthon felkészülök rá.
- Erika! Miért mustárt hoztál?
- Edina? Te is itt vagy?
- Ja, bent voltam Bencénél. Szóval miért a mustár?
- Miért, nem az kellett volna?
- Nem, hanem majonéz a kukorica salátába. Nehezen fogom anélkül megcsinálni.
- Jóvanna, bocsika, de olyan hírem van hallod.
- Na mesélj, csajszi, mi történt?
- Szóval… - és elmeséltem neki az egészet, ami történt velem vásárlás közben.
- Beszarás. Te ez az, az Ádám gyerek, akivel mindig együtt voltál a suliban és, aki elvette a kislányosságod?
- Jesszus… te honnan tudsz ilyenekről?
- Te magad mondtad. Még mikor jobban megismertük egymást. Szóval ő az?
- Igen, na, ő az. Nagyon gáznak tartod, hogy pont őt?
- Nem, dehogy. Abszolút nem tartom annak, de vigyázz!
- Mire?
- Megvágod ma… Baszki mondtam már, hogy figyelj egy kicsit jobban?
- A rohadás! Igen, köszi. Baszki, csípi ez a szar.
- Mosd le és jobb lesz.
- Jó, kösz.
Nagyon jó lenne, ha nem lennék ilyen figyelmetlen, mert akkor talán sikerülne egy- két dolog.
- Te, Erika!
- Igen?
- Szerintem menj el erre a találkára, hátha valami sorscsapás jönne és megváltoznál egy kicsit, és máshogy látnád a dolgokat.
- Ezt mire érted?
- Hát arra, hogy esetleg, újra elcsavarná a fejed.
- Csak nem.
- Dehogynem. Figyeld meg.

Teltek- múltak a napok, és egyre közeledett a szombat. Aztán eljött a péntek. Aznap megint semmi érdekes nem történt. Vagyis… Kaptam egy SMS-t Ádámtól, miszerint lehet, hogy nem tud jönni délre, csak olyan délután egy óra fele, és, hogy elnézést kér. Az SMS-el nem is lett volna baj, csakhogy aki először elolvasta nem más, mint Zoli. Aztán már csak magyarázkodni tudtam:
- Ki ez az Ádám, és miért akar veled találkozni? – csapott a közepébe a dolgoknak.
- Ő egy régi barátom, nem kell félni tőle, nem lesz semmi baj.
- KI Ő!? ÉS MIT AKAR TŐLED?!
- Találkozni? Nem volt elég világos az üziből?
- És miért szeretne találkozni?
- Én szeretnék vele összeülni. Én hívtam, hogy lehetne egy találkánk, mert szeretnék neki mondani valamit.
- Mégpedig?
- Nem mondtam neki semmit, de, hogy ne legyen titok előtted, azt szeretném, ha ő lenne a gyerek keresztapja.
Kész. Nem tudtam mást hazudni neki. Tuti felakaszt, ha elmondom a történetünket Ádámmal, miszerint ő volt az első igazi kapcsolatom, és vele…na, mindegy… ezt mondtam és kész.
- Csak ennyi? Biztos?
- Mernék hazudni neked?
- Nem. Oké, na, hiszek neked. A találkára szeretnék én is elmenni.
- Te nem. Te nem tudsz jönni.
- Ugyan már miért?
- Megígérted Bencének, hogy elviszed fagyizni, meg pizzázni. Pont abban az időpontban.
- Tényleg?
- Ja. És már nagyon várja. Szerintem menj most és foglalj egy helyet a pizzázóba.
- Oh, tényleg, megyek már. Mond meg Bencécskének, hogy holnap megyünk, szia!
- Oké, szia!
Nyilván nem ígért meg semmit, de valamivel el kellett terelnem attól, hogy eljöjjön velem és meghallja azt, amit mondani akarok valójában Ádámnak. Persze, hogy nem azt akarom, hogy a keresztapja legyen neki. Többet akarok én annál. Na, már kezdem… Nagyon jó. Pont, mint tini koromban. Hol ezt szerettem, hol azt. Persze, nem voltam ribanc, meg semmi olyasmi, de ez volt, és nem tudtam ellene semmit sem tenni. Aztán jött Ádám, és minden megváltozott. Megtanultam komolyan gondolkodni, mármint annyira amennyire egy 16 éves bír. Aztán eljutott a kapcsolatunk olyan mélypontra, amit azt hiszem mindketten szerettünk volna már akkor. Ott megtanultam, azt, hogy csak akkor tegyél meg valamit, amit tényleg akarsz, mert később megbánhatod. Nagyon. De azt a lépésem sosem bántam meg. A mai napig nem. Csak a végén, nehogy Edinának legyen igaza.

*Szombaton*

- Gyönyörű vagy!
Szinte felsikoltott, mikor meglátott, az én Edinám.
- Jaj, egy passzos nadrágtól, meg egy ujjatlan felsőtől nem leszek gyönyörű, könyörgöm! Miért lennék az? Meg minek öltöznék én ki?
- Hát, Ádámnak Drága.  – kacsintott rám, azokkal a nagy barna szemeivel.
- Chh… Ugyanmár. Edina, ne kezd megint, kérlek. Most viszont mennek kell, oké?
- Nem kezdem, csak tájékoztatlak. Sok sikert, szia.
- Szia.

*A kávézóban*

Mikor beléptem a tágas helyiségbe, megláttam Ádámot. Változott. Sokat. Borostás lett az arca, és a haja is valahogy másmilyen lett. De helyes volt. Helyesebb, mint gondoltam sajnos.
Vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, és azt mondtam magamban, hogy minden rendben lesz. Remélem… Elindultam felé, ő pedig mire odaértem felállt, és puszikkal üdvözölt.
- Szia, Ádám.
- Helló, Erika. Már vártalak.
 - Oh, bocsi. Sokat vártál rám?
- Viccelsz? Két perce jöttem, nem több.
- Hát akkor jó.
Valami különleges érzés kapott el. Nem tudtam, hogy mi.
- Akkor a közepébe: Miért hívtál, ide? Azt tudom, hogy mondani akarsz valamit, és azért. Amit szeretnél pedig, nem más, mint…?
- Terhes vagyok.
Ennyi. Egyszerűen csak kijelentettem, és kész. Nem vacilláltam.
- Hogy mi? Na várj… azt akarod mondani, hogy neked gyereked lesz?
- Nem. Macskát szülök.
- Haha… Nagyon vicces.  – forgatta a szemeit. Látszódott rajta, hogy eléggé meglepődött. – És miért szeretted volna ezt nekem elmondani?
 - Hol laksz?
- Itt nem messze, egy családi házban. Jó kis kecó, én szeretem, mert elég tágas. De miért?
- Figyelj, Ádám. Tudod ki az apja a gyereknek?
- Zoli nem? Eléggé híretek ment, itt a környéken.
- Ja, ő… - próbáltam vissza fojtani a sírást, ami elég nehezen ment, de valahogy túléltem.
- És… most nem értelek… Mit akarsz csinálni? Én örülök neki, hogy szeretitek egymást és, hogy gyereketek lesz. Biztosan mindketten nagyon örültök, nem?
- De… Nagyon. Én már valamennyire meg is barátkoztam a gondolattal, hogy gyerekem lesz, de Zoltán, egyszerűen menthetetlen. Ugyanolyan maradt, pedig annyiszor megígérte, hogy megváltozik, és minden rendben lesz, de semmi nem lett más. Ugyanaz. Szóval a segítségedet akarom kérni. Persze, csak akkor, ha tudsz is segíteni, valamint ha benne lennél a dologban, és nincs ellenedre az ötletem…
- Hát nem tudom. Pontosan mire gondolsz?
- Nem tudom, hogy hogyan lehetne megoldani, de el akarok költözni otthonról. Zoltán nem normális, és nem ezeket a körülményeket szeretném adni a picinek, mikor hazajövünk a kórházból.
- Megértelek, teljesen. Kialakítattok neked egy szobát a takarítónővel, és majd telefonálok, vagy írok egy SMS-t.
- SMS-t csak úgy, hogy max. annyit írsz bele, hogy „találkozzunk a részletek miatt”, de ne máshogy, mert ha megint Zoltán olvassa el, nekem annyi. Csak, hogy tudd. Ő úgy tudja, hogy azért kerestelek meg, mert azt akarom, hogy a gyerekem keresztapja legyél. Okés?
- Okés, persze! Nem csinálok belőle nagy ügyet…
- Köszönöm!
Valami elképesztő volt az a tudat, hogy lehet, hogy végre normális otthonom lesz, valamint normális körülmények közé hozhatom majd haza a picit. Nagyon örültem a dolognak, bár így utólag elég nagy bunkóságnak tartottam magamtól, hogy így ennyi idő után, csak megkeresem Ádámot, és közlöm vele, hogy szeretnék hozzáköltözni. Legszívesebben felpofoztattam volna magam Ádámmal, hogy térjek észhez, de nem akartam, hogy ennél jobban hülyének és betegnek nézzen.

Mikor hazaértem Zoltánék már otthon voltak, és az asztalnál ültek. Ettek, persze mindannyian, csak azt nem tudom, hogy most ez lenne az ebéd, vagy már ennyi az idő, és vacsiznak?! Kicsit megijedtem, hogy mit kapok én azért, hogy ennyi ideig voltam oda.

- Sziasztok! Megjöttem… Mit csináltok?
- Szia, kis csavargó! Hát ilyen délutáni „nemtom minek nevezni” kajálás.
- Áhh… Értem. – egy kicsit megkönnyebbültem azért, hogy nem voltam oda olyan sokáig. – Beszállhatok?
- Gyere csak. Gondolom szereted, igaz?
- Aha, kedvencem.
- Nagyszerű… Na mesélj, mi volt?
- Minden rendben volt, majd még egyszer össze kell ülnünk részleteket megbeszélni.
Abban a pillanatban SMS-e jött Zoltánnak. Egy nőtől kapta az üzenetet, melyben valami olyasmi állt, hogy: „Már várlak… Mikor jössz?”
Vagyis, ennyit tudtam elolvasni. A többit már nem.
- Ez… Ki?
- Neked legyen mindegy!
- Nem, rohadtul nem mindegy, elvégre a te gyerekedet hordom a szívem alatt, biztosra kell mennem, hogy szeretsz, és nem csalsz meg!
- Azt hiszem, ez nem a te dolgod. Menjél innen el, mert nem állok jót magamért.
- Nem megyek! Magyarázatot akarok, most, itt, rögtön!

* Csatt egy pofon *

- Meg mondtam, hogy fogd be a szád, és húzz el!

* Csatt még egy pofon *

1. fejezet

*Pár évvel ezelőtt*

- Nee! Nee! Nee! Hagyj békén, én nem csináltam rosszat!

- Nem csináltál?! Terhes vagy! Az hogy lehet? És el akarod vetetni? Meg akarod ölni a gyermekünk? Erikám te nem vagy eszednél! Ő az én gyermekem! Én dirigálok a házban, és itt nem lesz gyilkosság!- fogta meg ez a vadállat a hajam és felrángatott a fotelba.

- Rendben! Megtartom! De ígérd meg, hogy változtatsz a viselkedéseden!- néztem rá kisírt szemekkel.- másként nem fog működni!

- Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak! Két óra múlva jövök! Vacsora és megterített asztal fogadjon, éretted?- rántotta meg a kezemet.

- Igen.- estem össze.

- Helyes! Puszi drágám. Szeretlek!-azzal be is csapta az ajtót maga mögött

~Paraszt! Gondoltam magamban. Hogy lehet valaki ilyen? Hogy csinálhat valaki ilyet egy terhes nővel?! Miért érdemeltem ezt a sorsot?! Miért?!~ És elkezdtem ugrálni az ágyon a hajamat tépkedve. Ha?! Ki az?

- Edina vagyok! Megjöttem a boltból. Segítesz főzni? Látom a fiúk elmentek. Jaj mi történt drága?

- Zo...Zo...

- Az a szemétláda? Istenem! Te nem ezt érdemled! Hagyd el! Nekem már nincs kiút, mert a bátyja az én drága állat férjem már nem engedne! Meg ugye ott a Bence. Most szerencsére oviban van és legalább ő nem ugrál itt.

- Edina!

- Mondjad drága!- vette le a szekrényből a lábast, és vizet engedett bele.- krumplipüré rántott hús kombi jó?

- Igen persze.-mosolyodtam el- Edina!

- Hm?- nézett rám miközben elkezdte a krumplit a lábasba rakni.

- Edina! Én...én...terhes vagyok!

- MI?!?!- esett ki a kezéből a krumpli.- Vagyis. Ez tök jó, gratula! Örülök neki. Majd akkor elmegyünk holnap ruhákat venni, meg pelust, meg a többi cuccot. Oké?

- Én viszont nem. Nem kellenek ruhák. El akarom vetetni. Zoli azonban nem engedi.

- Micsoda?! Nem az nem lehet! Te nem vetetsz el semmit! Belegondoltál abba, hogy ezzel egy gyereket ölsz meg? Erika! Ez nem helyes!- mutogatott.

-  A késsel ne hadonássz légyszi.

- Jaj! Bocsi. El is felejtettem.

- Igen, azt látom. Zoli nem engedi, hogy elvetessem, pedig én be szeretném fejezni a főiskolát. Meg egyebként is! Fiatal vagyok, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, elvégre ez mégiscsak egy kisbaba, aki 0-24 felügyeletet igényel. Én meg ugye délutánonként suliban vagyok, reggel főzök, mosok, pakolok. És akkor még ott lenne a gyerek!

- Teljesen megértelek drága! De ez akkor se megoldás. A nagyidnál pedig biztosan meghúzhatod magad majd, hogy ez az állat ne zavarjon.

- Jaj Edina, te olyan rendes vagy. De még így sem tudom, hogy mit csináljak majd. Mi legyen...

- Én segítek neked. Igaz itt van Bence, de ő már nagyfiú. És biztosan neki is tetszene egy játszópajtás. Szóval?

- Rendben. Megtartom. Csak Zoli...tuti bántani fog a terhesség alatt. És a babának egy ilyen apa nem tenne jót szerintem.

- Persze, hogy nem! Költözz haza! Minden rendben lesz majd meglásd.

- Edina, én...

- Semmi Edina! Fejezd be! Legalább nekünk nőknek legyen eszünk ha másnak nincs is a házban. Hívd fel a nagyid!- nyújtotta oda a mobilját.-Biztos örülne egy dédunokának már.

- Gondolom...-vettem el a telefont és bepötyögtem a számát.

Kicsöng.

- Haló? Itt Nagyné.

- Szia mama!

- Jaj drága Erikám, hát te vagy az? Már olyan rég beszéltünk, hogy vagy?

- Jaj mama!- kezdtem el sírni és szipogni.- Mama én...én...

- Édes Istenem mi történt? Megvert? Bántott? Mondj valamit kedvesem, ne csak szipogj itt nekem!

- Mama, szeretlek és nagyon hiányzol.

- Te is nekem.

- Jó.- feleletem.- De valamit el kell mondanom.

- Mondjad drágám, hallgatlak.

-   Nagyi, én... én... - vettem egy mély levegőt - terhes vagyok! - mondtam keservesen és kibukott belőlem a sírás.

- Drágám! Én...én ennek igazán örülök, de miért sírsz ennyire?

- Mama én nem szeretném megtartani. Be szeretném fejezni a fősulit. Gyerek mellett nem lehet.-fújtam ki az orrom, majd folytattam.-És Zoltán akadékoskodik, hogy tartsam meg. De én...na.

- Bogárkám.-hallottam hogy ő is elkezd sírni.-Nem akarod megölni az egyetlen születendő gyermeked? Ha már Zoltánka nem is fog vele foglalkozni. Ne tedd ezt. Te sokkal jobb vagy ennél Erika. Anyád se örülne neki ha nem tartanád meg. Gondolkozz ezen.

- De nagyi!

- Semmi de!- kiáltotta. Nem volt még ennyire indulatos sosem.-Tedd ami helyes. Költözz ide. Itt biztonságban leszel. Hátha apád is felbukkanna majd a hír hallatán. És segítene megválnod Zolitól is.

- Én...én...nem is tudom, hogy hogy köszönjem meg ezt neked. Istenem nagyi, egy csodás ember vagy! Köszönöm!-leheltem a telefonba olyan halkan, hogy lehet meg sem hallotta.

- Nagyon szívesen! Az unokámért bármit! Elvégre, áldott állapotban vagy.

- Mama! Ez még korai nekem. Szeretnék hozzád költözni. Míg meg nem születik a pici, csak azt nem tudom, hogy Zoli hogy állna a dolgokhoz. Biztosan...na.

- Kincsem? Bánt?- akadt meg a hangja. Mit mondjak erre? Már elég idős. Nem szeretném a bajaimmal leterhelni. És amúgy is...Igen ver, de egyenlőre még csak pofonok.-Itt vagy édesem?

- Itt vagyok nagyi! Kérdésedre válaszolva. Igen. Ver. De egyenlőre pofonok. És semmi bajom-tettem hozzá, nehogy a végén itt elájuljon nekem, még csak az hiányozna.

- Akkor mire vársz még?! Édes Istenem, ezt a lányt verik és nem tesz ellene semmit. Erika te nem ilyen vagy. Sose hagytad, hogy akár fizikailag vagy szellemileg bántsanak. Most azonnal küldök egy kocsit, hogy ide gyere! Most. Várj kit is? Jaj, képzeld kinyomoztam apád számát mihelyt letettem a telefont, felhívom, hogy mi van aztán érted megy. Rendben?

- De mama! Ez az én döntésem! Apát felhívhatod, de csak hogy unokája lesz. Nem számolhatsz be többről.  Értetted?-zajt hallottam. Basszus Zoli hazajött.

Edina, Erika hol vagytok? Konyhába most.

- Erika? Ki ordítozik?

-Semmi mama. Ööö...mennem kell, bocsáss meg nekem. Szeretlek, és nem kell kocsi! Szia.

Azzal levágtam a telefont és rohantam a konyhába amilyen gyorsan tudtam. Nem kellett sokáig szaladni, hiszen nagyon kicsi a házunk. A konyhában már ott ült Zoli és Gábor, Edina férje. Edina már ott toporzékolt közöttük. Szegény. Ezért utálok itt lenni! Csicskának hiszik az embert. Embert?! Itt mi nők rabszolgák vagyunk. Mitöbb még van egy öccsük is, aki szintén ugráltat minket.

- Erika!

- Igen?

- Kivel beszéltél az előbb? Ne hazudj mert bajod lesz. Jobb ha az igazat mondod!

- A...a ... nagyimmal.

- Biztos? Valaki hallotta?

- Igen, Edina.

- Értem. Edina!

- Jövök már! Igen?

- Kivel beszélt Erika?

- A mamájával. Én mondtam hogy hívja fel. Bocsánat, ha rosszat tettem.

- Nem haragszom. Mehetsz. Hozz enni. Erika, te maradsz? Mit mondtál neki?

- Az igazat. Hogy terhes vagyok. És hogy, hogy a babát...

- Megtartjuk természetesen!

- Igen, pont ezt mondtam!

- Rendben. Menj, te is egyél, vagyis előbb mondd meg Edinának, hogy hozza már a kaját mert éhen pusztulunk itt Gáborral- csapott az asztalra.

- Rendben. Megyek máris. Edina!

Hallottam, ahogy rágyujtanak és elkezdenek beszélgeteni. Hátrafordultam, muszáj megszólalnom. Ennyi nekem is jár.

- Zoltán! Kerlek nyomjátok el a cigit! Elvégre, terhes vagyok!-magamban pedig elrebegtem egy imát, hogy most tegye amit én akarok. De nem. Áh, túl makacs.

- Erika! Te nekem itt ne pofázz. Amíg eltartalak addig kussolsz. Megértetted?

Beleszívott egy hatalmasat a cigijébe majd elnyomta, elővett egy másikat és meggyújtotta. Nem hatott a szövegem. Bólintottam, majd megfordultam és bementem Edinához.

- Jól vagy?- kérdezte barátságos hangon.

- Amennyire itt lehet. Szerintem siess, mert éhesek.-mutogattam a fejemmel a fiúk felé, akik hangosan nevetgéltek valamin. Istenem. Miert érdemlem ezt?

- Rendben.

Megszólalt a telefon. Odaugrottam. Ismeretlen.

- Igen tessék?! Ki az?

- Erika? Erika kislányom te vagy?

- Igen te pedig? Te lennél...

Erika? Kivel beszélsz már megint?

Megijedtem. A telefon kiesett a kezemből. Zoltán ökle felém közelített!

- Ne...-suttogtam.

- De...-és az arcán elégedett mosoly jelent meg.